meglehetősen erős illumináltság jellemzi mostanában a napjaimat. kíváncsi vagyok a szervezetem mikor jelez megint mellkasi és gyomortáji fájdalommal, hogy elég lesz, köszi. hah.
nyomasztóbbnál nyomasztóbb álmok jönnek így mostanában. rendre felbukkan benne exem is. de mi a büdös picsáért?
kezd elegem lenni ebből a sok megmagyarázhatatlan szarságból. elég. hagyj. vagy ne. egyedül vagyok.

nem változok. én vagyok a konstans az egyenletben. az időbe belefagyott állandósulás. oszt' ennyi.

mókás, hogy minél távolabb akar az ember bármiféle tömegtől berúgni szombat este, és nyilván egy olyan helyen köt ki, ahol fesztiválokat szégyenítő embertömeg van. valamint berúgni sem sikerült.

az ember olyan, mint a cipő, ha megunod, veszel másikat.

az élet szopás.

mondták már rám, hogy olyan vagyok, mint füles a micimackóból. valóban van bennünk közös: a bölcselkedő negativizmusba göngyölt pesszimizmus; nyugodtság, és ugyanezen okoknál fogva a sztoikus dolgokra szarás.

megint érdekes álmaim vannak. tényleg. érdekesek. rendszeresen meghalok. nincs előzmény, vagy bármi cselekménye a dolognak, csak a halál nyugtalanítóan felszabadító érzése. a pillanat, amikor elmegy a látás, a tapintás, a szaglás, majd a hallás is, és a tudat átkerül egy új állapotba. majd felkelek. én mondom, a halál öröknek tűnő pillanataiért érdemes élni.

elmagyarázom, hogy mit is jelent az a "megtagadom a valóságot, és létrehozok egy sajátot" mondásom. szóval. a forró olaj köpköd a belerakott burgonyaszirmok víztartalma miatt, te ott állsz felette és nézed. pislogsz kettőt, hármat, majd azt veszed észre, hogy a matéria miazmás katyvasszá, konkrétan szénné égett. ezt jelenti.

az előbb olyasmit csináltam, amit eddig soha talán. feltekintettem az égre, és megkérdeztem, van e ott valaki. nem nekem van szükségem meghallgatásra, de van egy húgom, aki biztos épp most fohászkodik valakihez bánatos könnyek közt. kértem, adjon egy jelet. csak egyet. ilyenkor az ember a szomszéd laposkúszásban közeledő fingját is jelnek hajlamos hinni. persze nem volt válasz. a cigarettafüst hangtalanul elkeveredett az éjszaka hideg sötétjét megtörő csillagok fényével. egyhangúsággal tekintett vissza rám az égbolt. keserűség. jó testvér akartam lenni. nem akartam, hogy hasonló, idő előtti, haszontalan veszteségekkel kelljen szembenéznie húgomnak. de persze: ember tervez - a többi meg csak úgy megtörténik.

ma a kelleténél többet gondolkozva rájöttem arra a triviális dologra, hogy minden elmúlik - szerencsére. értem a fájdalomra, a vágyra és az életre például, de mindenre igaz. azért szerencsére, mert minden megunható. és én meg is unom a dolgokat rendre. mindent. illuzórikus vágyálom csupán az örökkévalóság.
persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek, mikor affábilis mosollyal az arcomon kívánlak a halálba. amikor azt szeretném, hogy a kihült, élettelen testedből marják ki a férgek azt a darab húst, amiért megdolgoztak.
szeretlek én, tükör, mégha törött vagy is.

igazán vicces sorozat az igazán férfias steven seagal-ról. nézed. szereted.

igen, igen, átkozott szükségletek. de a bóltba akkor is basztam elmenni, így ilyen barnakenyeret kellett ennem ahhoz a meglehetősen csípős zöldpaprikához, amitől jelenleg okádom, de holnap viszont fosni fogom a tüzet.

húgomat megnyugtattam, hogy egy kullancstámadásnál sokkalta kellemetlenebb egy cápatámadás. ő nem szívlelte ezt a megállapítást, de én tudom, hogy igazam van. érzem.

"Lehet, hogy a halál kellemetlen dolognak tűnik, de az az előnye, hogy csak egyszer kell átesni rajta. Utána már nem fáj. Lehet, hogy az emlék borzasztóan traumatikus, de ennyi az egész: csak egy emlék. Senki sen kér föl ráadásra. Kivéve, de ez is csak feltételezés, ha az ember hindu."

mostanában jellemző rám, a lajhárságon kívül még, egyfajta paraszti elegancia, mikor a rozsdás kapa váj a szikkadt földbe.
fogalmazzunk úgy, röviden, hogy a romláshoz vezető utam alkohollal van kikövezve: negatív gondolatok? iszok rá egyet; problémák? iszok rá egyet; nőügyek? ivás.
le van szarva az egész jól.

ezek a kósza esők, és sokkalta ingerlőbb erősz szelek a nyár közelettét predesztinálják. nyilván emiatt van "faszom az egészbe, visszafekszem inkább aludni" hangulatom. főleg így délután. egyre inkább őskövületnek érzi magát az ember. a kor és a divat gyorsvonatként száguld el mellettem, a változás szelétől hajtva. én meg csak állok persze.
minden változik. csak én vagyok konstans.

szembeszélben kerózni, fékezőernyőként felfúvódó ruházatban. komolyan.

a szombati metálkodás remek volt. folyt a sör literszám. bár ettől függetlenül meglehetősen szolidra sikeredett.
fellépők voltak jól:

megcsömörlöttem az emberektől. nem mind szar. nem is igazán velük van a baj. rothadásnak indultam, pedig még lélegzem.

buziszexuális, a legeslegújabb kedvenc szavam